Apaféleség

3 éves kislányunk az utóbbi időben egyedi módját találta ki a dackorszak megkezdődésének tudtunkra adásának. Köpköd. Azt nem hinném, hogy ez az egyházi ovi hatása lenne, de az valószínű, a pajtásoktól lehet „érdekes és hasznos” dolgokat ellesni. Ha elhangzik egy nem, vagy hasonló tiltó szó, ami az Ő elképzeléseibe pillanatnyilag nem fér bele, akkor jön a nem éppen tisztálkodásra alkalmas zuhany, ami időnként célba is talál. A technika igényesen ki lett fejlesztve, hiszen felsőtestét hátrafeszítve vesz lendületet a távolságok leküzdéséhez. Természetesen bosszant a dolog, de az még jobban, hogy az ellenszere nincs meg. Dackorszak lévén a szóbeli figyelmeztetés csak olaj a tűzre, viszont hagyni, vagy mindig ütni (illetve nálunk hajat húzni) nem megoldás.

Noémi tegnap volt utoljára oviban az idén. Itthon mi volt az első kérdése? „Holnap miért nem megyünk?” Ez elég sokat elmond az intézményhez fűződő viszonyunkról. Ebből szerintem semmit nem von le, hogy az elmúlt hónapokban az ott tölthető idő 40-50%-a itthon telt betegeskedéssel.

Nagyon jó érzés tudni, napközben olyan helyen van, ahol testileg, szellemileg és lelkileg is megkapja a szükséges impulzusokat.

A beilleszkedés gond nélkül megtörtént. Talán már a második ebédelés után az alvás is összejött. Azóta többször kapott dicséretet, hogy ügyesen pihent. Az első jó pár héten, érthető, de érdekes dolgot figyeltem meg. Amikor elhoztuk délután az oviból, akkor néhány 10 percnek, olykor majdnem egy órának is el kellett telnie, mire „visszailleszkedett” közénk. Érezhető volt annak a tanulási folyamatnak a nehézségei, amikor is a különböző közegekbe való létezés technikáját kell elsajátítani és a megfelelő környezetben alkalmazni. (Így emlékezve: amikor a Pető Intézetből anyáék hétvégére hazahoztak, akkor én is éreztem rendszeresen ilyesmit, még ha –remélem- általában nem is látszott rajtam.) Fokozatosan csökkent ez az átállási idő, majd végül el is tűnt. Megnyugodtam.

Talán november közepéig szinte kizárólag Gyöngyi vitte és többnyire velem együtt hozta. Az eső, hideg beköszöntével azonban az úri kisasszony autóval gurult reggelente a „munkahelyére” a papa jóvoltából. A délutáni út azonban az anya ölébe lett teljesítve továbbra is. Egyszer Gyöngyinek ott kellett maradnia szülőin és Noémit egy csoporttárs anyukája hozta haza. Ez a kis hölgynek nagyon nem jött be. Rosszul jött ki az is, hogy ezen eseményt követően olyan esős idő következett, ami lehetetlenné tette a délutánonkénti hazagyaloglást, így ez is a papára maradt. Ennek azonban meglettek a negatív következményei. Még előtte mosolyogva, csacsogva ment reggel és a papa úgy szólt utána: „puszi nincs?”, addig az események után sírósan kezdtek alakulni az oviba készülődések. Egyre inkább kezdtük aggódva az okokat  keresni. A gyerek elmondását, miszerint fél, hogy nem megyünk érte, az óvó néni kiegészítette: igen, ő is azt látja, hogy rosszul esik a kis lelkének a délutánonkénti anyahiány. Én kételkedve fogadtam, mondván a nagyapa örök kedvenc, tehát biztos estefelé is örül neki. Ez így is van, de a tamáskodásom helytelennek bizonyult. Mióta Gyöngyi ismét tud érte menni, azóta fokozatosan helyreállt a régi rend. Érdekes műszer a lélek, főleg a kicsiké. Logikusan és tisztán működik.

A legfrissebb „aranyköpések” egyike vasárnap hagyta el Noémi száját. Még ma is kuncogok rajta. Annyira érdekes, hogy bár a kiscsaj csak akkor nem beszél, ha alszik, de a nyelvtanulási folyamat még korántsem ért véget és a hallottakból elég érdekes képződményeket képes összerakni.

Gyöngyi úgy szeptember magasságában –asszem munka után érdeklődve- begurult az Univer székházba. Az elsődleges hírforrás itt is a portás bácsi volt, akivel a beszélgetés során összebarátkoztak. (Nem, most nem vagyok féltékeny, hiszen egy nagypapa korú úrról van szó.) Az időnkénti  -kávézással egybekötött- találkozásokkor természetesen Noémi is szóba került. A kislány az első személyes benyomásokat követően, el is nevezte a férfit „Univer bácsinak”. A portás Jézuskája aztán egyedi és szép ajándékkal lepte meg a kicsit: a kedvenc mesefigurát, Fifit mintázta meg egy falra akasztható képzőművészeti alkotáson. A mű természetesen „közönségdíjas” lett, már csak a helyére kell kerülni. Ez utóbbi feladat a papára várt. Apa vasárnap délután be is jött, hogy felmérje a teendőket. A nem meglepő diagnózis: először is lyuk kell. Ekkor jött az unoka kérdése: „Papa, felfurulyázod Fifit a falra?” Az első nevetési hullám után elmagyaráztuk, hogy papa furulyája hidegben nem működik, de behozza a garázsból és akkor hamarosan üzemképes lesz.

A kis 3 éves, bár a fúrógép kifejezéssel még nem találkozott, de azért már sejtett valamit és a kis szótárából a hangszer megnevezését találta leginkább a helyzethez illőnek. Azért ez sem csekély szellemi tevékenység szerintem.

Ismét felveszem a jó pár hónapja elengedett fonalat. A göngyölítés nem lesz kronologikus, de

kis családunk, pici lányunk, hol vidámabb, hol szomorkásabb életéből igyekszek a szokásos pillanatképeket felvillantani.

Egy szó mint száz, holnaptól ismét „boldogítom” a kedves érdeklődőket.

Noémi oviba. Ez már a harmadik délelőtt. Csütörtök-pénteken már volt, ekkor tetszett is neki és úgy tűnt hétfőn jöhet az ott alvás. Így is lett volna, ha a hét első napján nem jelenik meg az orra alatt a megfázás egyik csalhatatlan tünete. A kis váladékozáson kívül azonban semmi jele nem mutatkozott a betegségnek. Az aggódó és lelkiismeretes szülők összedugták a fejüket és döntöttek: a kiscsaj marad, ne mennyen fertőzni másokat és esetleg komolyan megfázni. Az óvó nénik azonban lazábbak és nyilván rutinosabbak ebben a kérdésben. Közölték: orrfolyás nem, csak a láz akadály. Így az ott alvás ugyan egy hetet csúszik, de reméljük a délelőttöket már az új társaságban töltheti.

Kicsit furán érzem magam. Látom azt is, hogy csomó dolgot túl aggódunk és ebben erősítsük is egymást, sajnos. De az érzelmek is működnek: igen is, meg akarjuk mindentől védeni, hogy Ő legyen a földön az első gond nélküli ember. Ez mostantól még reménytelenebb feladat? Tudom. De ennek a lehetetlenségét el is fogadni? Hát az is lehetetlen talán.

Már említettem, hogy időnként –kb. minden nap- álmélkodok Noémi „produkciója” és Gyöngyi hozzáállása miatt. Nos, erre az elmúlt napokban is bőven volt lehetőségem.

A biciklizése fölött már kezdek napirendre térni. Minden délután elmegyünk egy körre, ahol az anyja szóbeli irányítása mellett, már-már teljes biztonsággal közlekedik. A kitámasztó kerekekkel felszerelt járgánnyal úgy és arra megy, amerre mondjuk és nagyobb esés reméljük ezután sem lesz.

Szombat óta azonban van még egy újdonság. Az már viszonylag régi történet, hogy hazafele jövet itt a kisutcákba, néhány sarokkal korábban leszállhat az ölből és a járdán egyedül sétálhat haza, miközben mi az út szélén gurulva követjük. Igazi forgalmas úton viszont csak most használhatta lábacskáit, amikor mi vagyunk vele. Fantasztikus intelligensen viselkedett (az atyai elfogultságot kéretik nem felróni). Gyöngyi a tolókocsiból kinyújtotta jobb kezét, aminek a kisujját fogta a lányka és úgy sétáltunk. Zebránál megállva türelmesen megvártuk a szabad jelzést, látszott rajta, hogy másfajta viselkedés fel sem merül benne. Nagyon büszke vagyok/voltam rájuk. A példás viselkedés nem csak tévedés volt, hiszen azóta is megismétlődtek ezek a jelenetek. Így elmondva, talán látni nem kevés kockázatot ebben, de aki ismeri és odafigyel a gyerek hangulatára, lelkiállapotára, az tisztába lehet azzal, éppen mi is várható el az utódtól. A jutalom sem maradt el az első alkalom után, hiszen beülhetett a kedvenc autójába, a bevásárlóközpontba.

A nőiesség nem tanult viselkedés, hanem genetikailag van kódolva, legalábbis jelentős részben. Erről vasárnap meggyőződhettem.

Délelőtt a templomi szertartások végeztével elmentünk a Malomba („plázába”, ahogy Noémi nevezi) egyrészt hűsölni, másrészt biciklit nézni a kislánynak. Hihetetlen ügyesen hajtja unokatestvérei járgányát, a minap el is mentünk vele itt az utcákban. Ő tekert, mi álmélkodva és a büszkeségtől dagadó keblekkel gurultunk utána.

Szóval az Isten háza után betértünk a fogyasztás templomába is. Amikor már a gyomrunk és az óra is délközeli állapotot jelzett, elindultunk hazafelé. A tűző napra kiérve, Gyöngyi a kislány kezébe adta kalapját, hogy tegye azt rendeltetési helyére. Noémi az egyet nem értésnek látványos jelét mutatta. Először a fejfedő nagy lendületet vett és előttünk 2 méterrel a földön landolt. Odagurultunk, párom megfogta a dobálózó kezét, akinek feladata –az ölből leszállva- a ruhadarab felvétele volt. Ekkor néhány perc vergődés következett –amibe a sapka megtaposása is szerepelt- de mivel Gyöngyi végig fogta az egyik karját, így mozgástere eléggé szűk volt, a kalap kisvártatva ismét a tolókocsiba, a lányka meg az ölbe került vissza. Ily módon a kiinduló állapot megvolt, a 2. lépcsőt az eszköznek a buksira kerülése jelentette. Ez már az éhségre és a húsleves szeretetére apellálva némileg könnyebben ment. Amikor megértette, hogy addig nem tudunk haladni, még a kérésünket nem teljesíti, akkor iszonyú kínok között a fejébe húzta a napvédőd és közben igazi fizikai és lelki fájdalommal, valamint görcsös ellenállással, de ugyanakkor az engedelmességi kényszerrel a pityergős hangjában, ezt mondta: „de így nem vagyok csinos”. Nevetni –látva a kisasszony kínjait- csak visszafogottan mertünk. Az egész történet csak azért kerekedett, mert a majd 3 évesnek az a meggyőződése támadt, hogy az eddig szeretett sapka nem megy a ruhájához.

Szerintem csini volt…

Vége a foci VB-nek, itt a kánikula és ismét van kedvem kicsit írni, bár az összefüggés az első kettő és a harmadik között igazából nulla.

Noémi talán egyre jobban érzi a vesztét. Már ha az őszi ovi kezdést annak lehet nevezni. Eddig nem okozott különösebb problémát, ha édesanyja ott akarta hagyni pl. a már sokat  emlegetett játszóházba. Ennek alapján elkönyveltem, hogy nekünk nem lesz sírós beszoktatás, a kiscsaj önként és dalolva, az óvónéni kezét fogva, bájosan hátrafordulva integetve fog besétálni a csoportba. A rózsaszín felhők azonban szétoszlóban, hiszen tegnap is Gyöngyi elkésett az istentiszteletről, mert a leányzó a nyakába csimpaszkodott és nem volt hajlandó bemenni a gyerekfelügyelővel. Jobb belátásra csak a szívbéli barátja Nimród bírta, akivel kézen fogva besétált a játékok birodalmába. (A kis hódoló is most megy oviba) Szóval most már kezdek elbizonytalanodni a könnyed kiscsoportossá válást illetően.

Ugyanakkor továbbra is rendkívül nyitott, barátságos. Éppen Gyöngyivel morfondíroztunk a minap, hogy egyrészről milyen jó benne ez a szinte feltétlen bizalom a felnőttek iránt (nem okoz gondot, ha egy alig ismert ember segít neki/nekünk), ugyanakkor ennek a veszélyeit is látjuk. Szar érzés, hogy azt is meg kell tanítani, hogy vannak nagyon más emberek is. Jó, nem akarok csöpögni, meg ilyen ártatlan naiv szövegeket nyomni. Az Édenkert még odébb van, itt a földön meg a kép színességéhez ez is hozzátartozik.

Noémi este olyan hisztit produkált, amely mind a hosszát, mind az intenzitását tekintve premier volt. Sejtettem, hogy előbb-utóbb ezt is megérjük, de az ehhez kapcsolódó lelki folyamatokra, melyek bennem és gondolom Gyöngyiben lezajlottak, nem számítottam.

A gyufát már az ezt megelőző 2-3 napban is kezdte kihúzni. A más véleményének azzal kezd hangot adni, hogy bolondnak nevezi az ellentmondót, függetlenül annak személyétől. El tudom képzelni milyen kellemetlen volt Gyöngyinek, amikor a református játszóház vezetőjének kezdte mondogatni a jelzőt. Ekkor gyorsan le is kellett ülnie a „büntetőszékre”. Másnap az eseménysor megismétlődött. Páromnál a cérna akkor kezdett elszakadni, amikor a déli alvás sem jött össze, mert a lefekvésnél minden teendő sürgősebbnek bizonyult. Ha ez a 60-80 perc „áramszünet” kimarad, akkor –érdekes összefüggés- a kisasszony süketsége és a rosszra való fogékonysága fokozódik. Ezt különösebben addig nem vettük észre, amég az udvaron ment a futkározás, motorozás és az unokatestvérekkel való pancsolás, egyszál semmibe. Azonban fürdés és bejövetel után kezdődött a haddelhad. Abban még nem voltunk biztosak, hogy a bekészített fogmosó poharat szándékosan öntötte az íróasztalra, de a következő dobásával végképp elszakította az előbb emlegetett cérnát. Kértem, hogy igyon. Meglepő módon egyből indult a tele bögre vízhez. Emelte a szájához –és már majdnem mondtam is a dicséretet: „de ügyes vagy Kicsim”- de a testnyílás helyett a folyadékot az asztalra borította. A bolond szó használatánál nem vagyok mindig biztos abban, hogy tudja ennek negatív értelmét, de ezúttal mindennel tisztában volt. Egyből menekülésre és sírásra fogta a dolgot. Gyöngyinek nem kis erőfeszítésébe került az ordító, kapálódzó gyereket a könyvespolc és a kiságy által határolt sarokba betenni. Ekkor a párom miatt szakadt meg a szívem, hiszen csak nézni tudtam, amint szinte vért izzad a szülői akarat érvényre juttatásáért. Közel 40 perc ordítás következett, de legalább úgy, mintha izzó parázson kellene állnia. Se istent, se ember nem ismert, hallott ekkor, hiába próbáltam a „hegyibeszédet” elmondani. Ahogy a torkán kifért, nyomta. Amit a hangszálainak adott, az nem volt semmi. Természetesen tisztában vagyok a büntetés jogosságával, de egy idő után már rettentően sajnáltam a kiscsajt. Egyre inkább a fáradság lett rajta úrrá és mind hosszabb szünetek voltak az intenzív szakaszok között. Végül az anyja nyakában, még szipogva tett ígéretet a jó magaviseletre, majd hozzám jött és kiscica módjára odabújt. Nem könnyeztem, de kevés híja volt. A nap egy pizsamacserével és egy pohár víz rendeltetésszerű használatával zárult.

Az egynapos rosszullétet mi sem úsztuk meg. Én szombaton dőltem ki, de nagyon és csak egy injekció után tértem magamhoz vasárnapra. Gyöngyinek másnap a közérzete nem volt kifogástalan, de hála Istennek, Őt nem lökte ágynak, mint engem. Hiába, ezek a nők……..

Nem zárom ki, hogy Noémi valamilyen előadóművész lesz, ugyanis amit tegnap produkált, az igencsak ebben az irányba mutat. Gyöngyi a játszóházban rendezett ideiglenes túrkálóból hozott neki egy játékmikrofont, ami valamikor talán működött is. Már az első esze rákapott az ízére és minden ismert dalt előadott nekünk, természetesen a hozzá illő mozgáskoreográfiával. Tegnap már a délutáni sétát sem kezdhettük meg a kézbe való nélkül, ami így –kötelező kellékként, a teás üveg mellé- bekerült a kerekesszék csomagtartójába. A város főterén van az úgynevezett null kilométerkő, mely kiváló csúszdaként is funkcionál. Nagyon kevés olyan 1-12 éves korú élhet Kecskeméten, akinek nem ez az egyik kedvenc szórakozása és nem járul hozzá ahhoz, hogy ez a hely mindig fényesre csiszolt legyen. Ezen játékért Noémi is rajong, ha nem akarjuk engedni, akkor inkább nagyívben elkerüljük a területet a békesség miatt. Szóval odaértünk és a többi 15-20 gyerekhez hasonlóan, belevetette magát az élvezetbe. Mi meg beálltunk abba a körbe, ahol a szülök kicsit aggódva, de nyugodtan figyelik ki-mikor-mimódon küzdi fel magát a csúcsra és lecsúszás közbe kit sodor el, ki-kire esik rá. 5-10 perc múlva az újdonság varázsa némileg kopott, mikor is kivette a mikrofont és azzal mászott fel a kiemelkedésre. Ekkor szembefordult a apró (és kevésbé apró) néppel és egy „Hölgyeim és Uraim!” köszönéssel megkezdte repertoárjának előadását. Kicsik és nagyok tekintete rászegeződött és egy kis csoportosulás alakult ki körülötte. Az aznapi, nevetésből származó boldogsághormon rövid idő alatt megtermelődött.